2013. november 10., vasárnap

Reggel három kukacot találtam a zabkásámban. Elhatároztam, hogy ma megint összekeverem az árcédulákat a boltban.
Az ügy nem ment simán, mert alig hogy kitettem a lábam az ajtón, belebotlottam a szomszédba, akinek citrompótlót tettem a kávéjába.
- Hogy van? - kérdezte szánakozva. - Azt hittem betegszabadságon van.
- Betegszabadságon is vagyok - válaszoltam.
- Csak nem ?! Súlyos?
- Nem, nem súlyos.
- Milyen szerencse - mondta.
Milyen kár, gondolta, nincs miről tovább beszélgetni.
- Nem jött még me a postás - mondta.
- Nem.
Meg voltam győződve, hogy ebben a kis beszélgetésben is jelen volt Isten. És örültem, hogy a postaládánál nem követett tovább. Jöhetett volna a szeméttárolóig is.
A boltban nem voltak sokan. Egyszerű volt összekeverni az árcédulákat, mert senki sem látott.
Hazafelé megettem egy olyan széllel bélelt péksüteményt. Kárpótlásul a kukacos kásáért. Gondoltam az alakomra is. Ettől egy zsírfodorral összetettebb lett. Aztán felmásztam az összesen százkilenc lépcsőfokon, és így egy fodorral egyszerűbbé váltam, mert az életet így is fel lehet fogni: energia-bevitel, energiafelhasználás, energiatárolás, háj. Thalész szerint az őselv a víz, Anaximandrosz szerint a végtelen, Anaximenész a levegőre esküszik, Jane Fonda pedig az aerobicra.
Ha az ember élete nem is érdekes, még el lehet mesélni érdekesen. El is meséltem az összegyűlt öt szörpbefúlt darázsnak, hogy milyen érdekes is az élet. Mi mást lássak a gyalázatos hit Istenében, mint szeszélyes és kegyetlen lényt, ami ma teremt egy világot, hogy holnap már megbánja, amiért ilyennek teremtette? - mondtam nekik.
Kenyeret sütöttem. Tegnap este végeztem az utolsó ciabatta cipóval is, most valami ódonabbra vágytam. Volt mézem, melaszom a rozskenyérhez. Őröltem koriandert és fahéjat az ízesítéshez. Amíg sült, rájöttem, hogy az evésen és az ártáblák összekeverésén kívül nem sok mindent élvezek az életben. A finom italok túl drágák.
Vannak még apróságok. De kellene még több: tájak, városok, tárgyak és emlékek.
A vágyakat nem szeretem. Teljesen félrevezetnek. A régi görögök szerint nem a beteljesülés, a vágyakozás a beteljesülésre a legnagyszerűbb. De mi van, ha nem teljesül be? Őgyhogy nehéz eldönteni, hogy az ember legyen.e romantilus vagy ne legyen.
Minden napomról feljegyzést kell készítenem. Csak a jó dolgokat írom le, ezt már az elején elhatároztam. Sokszor egy naphoz csak annyi került be, hogy egyszer nevettem és megmostam a hajamat. Az arkhét a kenyérsütésben leletem meg. Nem a hit a fontos. Talán nem is hiszünk semmiben. A liturgia visz el a hithez. A rozsliszt, a fahéj és a koriander összekeverése; ahogy a meleg massza körülöleli az ujjakat. És ahogy az élesztő megnöveszti a tésztát. A cipó megformálása, a végleges forma kialakítása, barázdák és alkímiai jelek mélyítése a nyers, puffadó tésztába juttat el a lényegig. A sütőben mindez megszilárdul, könnyűvé és forróvá alakul. Fényes lesz a tetejére rákent vajtók, és rámosolyog a készítőjére: egyél meg!
Panta plére theón!
Mikor minden széthullik, külön hallom az emberek nevetését, külön világba kerülnek a mozdulataik; néha némajátékhoz hasonló, vagy olyan, mintha ehy akváriumban ülnék. A mozdulatok mozdulategységekre esnek szét. Ugyanolyan erősségű inger egy légy elzúgása és egy nő sikolya. A világ félelmetessé válik. S néha megállok a járda szélén, és nem tudok továbbmenni, mert a járda ott véget ér.

2013. november 9., szombat

Fél öt, üres a tál. A délután, mint valami lomha, szőrös pók, rátelepszik az emberre. Lelassultam, s hatni kezdett az erdei csodaszer. Meleg nap volt ma. Napos és szeles. A szél szokatlan irányból és hevességgel söpört végig az utcákon. Szaharai homokszemcsékkel élesre töltött forró szél. A járókelők egy része is bizonyára a szokatlan időjárásról beszélt izzadt homlokukat törölgetve. Ki tudja, mi járhatott még az eszükben. Lassan és folyamatosan formálódott az úgynevezett közvélemény.

Én a közvéleményre nem sokat adok. Úgy gondolom, hogy nagyrészt hitvány és sekélyes gondolatok ártalmasak. Legalább is rám nézve bizonyosan.

A pitesütésen kívül darázscsapdák állításával töltöttem a napot. Az édes feketeribizli szörpnek a legkipróbáltabb darázs sem tud ellenállni.

Mostanában sokszor eszembe jutott az egyik híres filozófus esete. A második világháborúban lebombázták a lakását, és elpusztult a hatalmas magánkönyvtára. Ekkor elhatározta, hogy kertészkedéssel múlatja az időt. Én meg a darázscsapdákkal.

Összeszedtem vagy két-három üres üveget, mindegyik alját finom szörppel töltöttem meg, és kiraktam azokat a terasz különböző részeire. (Akkor még volt teraszom.) Egy óra elteltével az egyikben egy nagy kövér darázs úszkált a ragacsos lé tetején.

Az ember néha szörnyen kiszolgáltatottnak érzi magát. Ilyenkor csinál valami kis ostobaságot, ami pillanatnyi üzemzavart okozhat a rendszerben. Én például időnként összecserélem a boltban az ártáblákat. Egyszer olvastam egy könyvtérosról, aki bizonyos regényekből bizonyos lapokat kitépdesett, a lapokból papírgalacsinokat gyúrt, és azokkal focizott a polcok között, mert úgyse jött senki a könyvtárba.

Sokszor a lényeges nem az, ami van, hanem az, ami kimarad, mintha a kimaradások rendszert alkotnának, egy negatív világot, hogy nekünk folyton csak a felszínen való muszáj.-lebegés legyen megadatva. Én már, öszintén szólva, nem is várom egy detektív filmtől, hogy megtudjam, ki  a gyilkos. Így sokkal természetesebb.

Egyszer citrompótlót tettem a szomszéd kávéjába, amikor átjött hozzám. Vártam a hatást. És a legdöbbenetesebb az volt, hogy észre sem vette. Megitta, mintha minden kávé savanyú volna, és nem keserű.

Amikor kisgyerek voltam, egyszer a konyhakőre ejtettem a piritóssütőt. A testvérem is ott volt, és az édesanyánk ránk förmedt, hogy ki volt az.
- Az Isten - mondta, mert akkor azt tanultam éppen hittanon, hogy Isten mindenütt jelen van.

Isten mindenütt jelen van. Kétségbeesetten pörög körbe-körbe az üvegben megrészegedve a sok feketeribizli szörptől.

Aztán rájöttem, Isten főként a citrompótlós kávéban, az adáshibában és a közvéleményben lehet jelen.

Az áfonyapitét a kanapén emésztettem meg. Aztán megfürödtem, és este lett. Papírokat rendezgettem a konyhában, kiderült, hogy egy levél elveszett, Vagyis csak része lett a kimaradások rendszerének. Így legyintettem egyet, és tovább pakolásztam a papírok között.

Ezek után joggal tarthatnak fura alaknak, érdekes fazonnak vagy éppenséggel regényhősnek. Csak az igazság az, hogy - mint minden - a furcsaság is relatív. Mindenki a saját nézőpontjából látja a dolgokat. És az én nézőpontomból a saját életem elég unalmasnak néz ki. De mindenkinek csak a sajátja unalmas. Csak a sajátja, kivéve engem, aki a saját életemnél csak a másokét tartom unalmasabbnak.

Vacsorára egy szendvicset ettem - pulykamellsonkásat -, aztán elmosogattam, de még nem tudtam elaludni. A kikötőt nézegettem órákig, ahogy a nap a hegyek közé kúszott, majd eltűnt, és csak egy nagy narancssárga foltot hagyott maga után.
Ma korán kimentem az erdőbe, hogy összezavarjam a madarakat. Figyeltem, melyik madarat is lehetne megzavarni az énekében. Felhangzott egy trilla, s majdnem ugyanazt a dallammenetet visszafütyültem, s így beszélgettünk. Hamarosan elterjedt a hír az erdei madarak között, hogy a környéken megjelent egy sokszavú poszáta, ami képes mindent utánozni.

Az embereket nem szeretem, csak nézegetni jó őket. Sokszor zenét hallgatok az utcán vagy a buszon, hogy ne kelljen hallanom, miről beszélgetnek, több időm marad így megfigyelni az öltözködésüket és a viselkedésüket.

Az erdőben szedtem egy szatyor feketeáfonyát. Arra gondoltam közben, mi volna a kis sokszavú poszátával, ha egy hatalmas jávorszarvas éppen erre járna. Az avar folyton nedves, a pókhálókon harmatcseppek ülnek, csend van, de mégis érzi az ember a sok állat titkos jelenlétét. Csak a madarak énekét hallgattam.

Az erdőt nem ismerem, de az erdő ismer engem. Olyan, mintha otthon lennék sok-sok évi távollét után. Olyan, mintha itt volna a helyem, de mégsem szeretnék itt élni. Csak hallgatózom, végigtapogatom a fák kérgét, megszagolom a gombákat.

Az áfonyát hazavittem. Útközben biztos sokan megbámulták a fekete ujjaimat. A cipőm talpa is tele volt avarral, ami hazáig mind kihullott, barnácska csomókból nyomokat hagyva magam mögött. Az áfonyából pite készült vaníliaszósszal. A legjobb a forró áfonyás pite hideg tejjel.

A régi épületek nem is olyanok, mint amit emberek építettek, vagy legalább is nem azok az emberek, akik most köztünk járnak-kelnek. Ahogy mentem hazafelé az áfonyával, hallottam az emberi léptek zaját a városházánál, mindenféle cipő kopogását, és soha ilyen hangosan, nem is meberek között mentem, hanem cipőkopogások közt, mindenki egy-egy pár cipő hangjává vált, a beszédet, az autózajt sem hallottam, csak az innen is, onnan is ritmusosan előbukkanó cipők kocogását, ami nem is olyan meglepő, hiszen ha az embert emberszámba nem is lehet venni, legalább cipőkopogás még lehet belőle. A legtöbb cipő az italdiszkont felé igyekezett.

Tulajdoképpen félek egyedül az erdőben. És egy kicsit mindenütt félek. Még otthon is.

Mindig meg-meglendülök, hogy most aztán felkeresem a régi barátokat, de a porcelán teááskészlet és a csontszáraz mézes puszedli gondolatától mindjárt elmegy a kedvem a látogatástól.

AZ áfonya  sok levet enged sütés közben, érdemes zsemlemorzsát szórni alá. Van, aki a vaníliaszószra esküszik, van, aki a tejszínhabra, nem lehet igazságot tenni köztük. Az áfonya tartalmazhat valami csodaszert, amitől különlegessé válik számomra. Talán a sok vas, talán a kékség. Képes vagyok a félig főtt, forró lekváron hosszasan elnyalakodni, sokszor megégette már a nyelvemet.